A fonál végét megfogni, az volt nehéz.
És kivárni előtte, hogy a nő arra jár,
és azt a nőt fölismerni, az volt nehéz:
arca kissé püffedt, járása tétova lett.
Ahogy bemutatkozott, semleges volt
a kézfogása. Álomlátás intette, szólt a férfi,
hogy térne vissza. Álomlátás, szólt a nő,
és szenvtelen adta át a vörös gombolyagot.
A férfi a legbelső teremig nem állt meg.
A fonál addig ért. Iszamós földet gondolt,
bűzt, szörnykarok szorítását, rejtekből
rátörve. De csak egy kupac csontot talált
a fáklya fényénél, a sarokban. S némi
száraz vért a falakon. A dulakodás nyomait.
Leült és várt. Szörnyre. S még ez volt nehéz:
mielőtt ellobbant a fáklya, meggyújtotta
a fonált. Meggyújtotta a fonált a férfi.
PoemWiki 评分
暂无评论 写评论