Második születésem

Jövök a felhők alól,

születésem emlékét hozom –

Villog felém egy folyó,

mint kintfelejtett kés az asztalon.

Egy hegy

s egy vörösen izzó bányadomb

szük völgye nyit utat.

Elhagyom, mint a gyerekkoromat.

Amit szerettem, mindent elhagyok,

hogy végre szabad legyek.

Mint félig elropogtatott

cukrot: ugy köpöm ki a világ édességét:

nyárdinnye busát,

szerelmeimet.

Ez a világ nem kérte véremet.

Én kérem az övét!

Hallgatom saját jóslatomat:

»Csak az él tovább, amit megitélhetek,

megsirathatok, elveszithetek«…

Amerre indulok,

még nyár ragyog tovább;

egy folyó fény-pengéje tündököl

de föltámad lassan a cigánybambusz:

e jeremiási ököl;

víz és sár ideje,

hideg álmoké, köveké:

második születésemé.