Az égig érő nefelejcsek

D.L.-nek utoljára, szeretettel

Egy megvadult kertben

pókok, hálók, lárvák és égig érő

nefelejcsek

között fekszem;

behúnyt szemem előtt

cickányok cikáznak városom csatornáin,

és látom a webkamerát, fekete emelőt

látok, amelyen ő fekszik, szerelmem

lárváin;

ahogyan méhemben, meg nem születetten:

bőgő,

anyatejért könyörgő

árváim.

Megőrült ez a kert; senki sem kaszálja.

A nefelejcsek felhőszeretőt tartanak.

Ilyenkor, hajnalban némelyiküknek a szája

széle éjjeli csóktól harmatozik.

A felhők a szél irányába tartanak.

S alkalomadtán esőzve omolnak

egy idegen város háztetőire.

A cickányok csókot lefetyelnek

bundájukról, s csókot ízlelnek a csatornafalak.

És nem lesz már felhő, ami emlékezne

az akkori kert akkori redőire;

A kertre, ahol egyre nőnek a nefelejcsek

és lárváikat

őrzik a pókok.