Lányok dinnyével

Fáradtan s kicsit kényeskedve

mennek föl a hegyre.

Vállukhoz emelt tenyerükben sárgadinnye:

édesség mézgömbje, leszakított Nap.

Ennyi maradt meg nekik a hajdani édenből?

mikor még keresztül-kasul csatangolták a földeket,

s meztelen lábbal húsos, nagy leveleken tapostak?

Szoknyájuk átlátszó, mint a víz,

de mint a víz, megtöri a tekintetet.

Jönnek a zajos cérnagyárból,

derekuk orsójára föltekeredik a világ,

fák pillantása, napsugár sárga pamutja

s az eltéphetetlen férfi-vágy.

Bolondság, de hirtelen szomjas leszek

lábujjamtól a homlokomig –

Bolondság, de hirtelen elém loccsan a tenger,

taraján hatalmas muzsika lakik –

s mindez miattuk, kiket nem is szeretek,

csak látok, mint névtelen tüzet, sétáló madarat.

Sugárzik felém a válluk, mint a rádium

augusztus üveg-felhői alatt.

Szenvedek majd az emlékezésől,

ha a hullámzó lépcsőn föllebegnek.

Itthagyják rám a nyarat, a mindenség izzó formáit,

s hódítását napot-emelő tenyerüknek.