Adagio

Szállnak a vadlibák, szállnak,

a gyermekláncfü kelyhe becsukódik,

bugyrot cipel a nénike,

édesem messzire ment.

Megkérdezzem a nénikétől:

hova ment az édesem, hova ment?

Csak a vadlibák láthatják meg őt -

csak a gyermekláncfü szólhatna róla.

A csókod festi kékre az eget,

szemed szinétől zöldülnek a fák.

Nélküled üres minden képkeret

és világtalan az egész világ.

Multkor a kertembe egy fiu jött,

gyümölcsöt hozott a kosarában.

Kék ruhában jött, mint a napsugár,

kék ruhád eszembe jutott.

Csupasz volt a nyaka íve...

mosolygott... nézett hosszasan...

Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,

a madaraktól kérdezd, hova lett.

A csókod festi kékre az eget,

szemed szinétől zöldülnek a fák.

Nélküled üres minden képkeret

és világtalan az egész világ.

De rég nem láttam két szemedet!

s hogy fölébredtem egyszer éjjel,

a bokorról két mérges bogyó

bámult rám, sötét a sötétből.

De boldog voltam én veled!

s egy kövér ember jött szembe az uton,

bő volt nekem a köpenye,

bő volt neki a bánatom.

A csókod festi kékre az eget,

szemed szinétől zöldülnek a fák.

Nélküled üres minden képkeret

és világtalan az egész világ.