VÉGÜL

Kazánt súroltam; vágtam sarjat;

elnyúltam rothadt szalmazsákon;

bíró elítélt; hülye csúfolt;

pincéből tódult ragyogásom.

Csókoltam lányt, aki dalolva

ropogós cipót sütött másnak.

Ruhát kaptam és könyvet adtam

a parasztnak és a munkásnak.

Egy jómódú leányt szerettem,

osztálya elragadta tőlem.

Két naponként csak egyszer ettem

és gyomorbajos lett belőlem.

Éreztem, forgó, gyulladásos

gyomor a világ is és nyálkás,

gyomorbeteg szerelmünk, elménk

s a háború csak véres hányás.

S mert savanykás csönd tölti szánkat,

szivembe rúgtam, ordítson már!

Hogyan is hagyna dolgos elmém

feledtető, de bérdaloknál.

Kínáltak pénzt nagy sok bosszúmért,

pap mondta: Fiam, szállj az úrhoz!

S tudtam, ki üres kézzel tér meg,

baltát, kapát meg köveket hoz.

Villogó szívű, győzni bíró

vagyok, kinek kell legyen kedve

igazat tenni, pártot állni,

ím, e szigorú emlékekre.

De emlékhez mi közöm nékem?

Rongy ceruzámat inkább leteszem

s köszörülöm a kasza élit,

mert földünkön az idő érik,

zajtalanul és félelmesen.

1926 nyara/1930