A FERGETEG ORMÁN

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek.

Mindegy, ha azt is hiszem, hogy magamnak szólok.

Néha meghalljuk nevünket, de akkor ott vagyunk, ahol a madár se jár

A fergeteg ormán sugárzunk fölfelé messze a sugarak portengerétől

Csak a szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot

Följebb tolom fejemről a fellegeket, de azért érzem a levegővel

Cirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullott levelek nyomdokai

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek

A madarak meghalnak fölötte, szívére hull kicsi, hideg testük.

Nagyon szegény az ember,

Ha egyedül van és kedvesét szeretné harapdálni,

De úgy, hogy az őneki mégse fájjon.

1924 ősze