FÖLDMADÁR

Egyszerű volt és természetes,

Hogy megtanuljon szebben énekelni

Városokat tett a nyelve alá,

Okosabb volt a dologkerülőnél,

Karom helyett jóság nőtt a lábán

S ha csak egyet lendült is a szárnya,

Megrengette a levegő-vizeket,

Ismeretlen dolgok bukkantak elé

És harmatos-zöld fejére tapadtak.

Nappal fényporban fürdött,

Boldog volt és jó bizalommal,

Komolyan összeszedte a gondolatokat,

Hogy fészket rakjon saját hóna alatt.

De egyszer aranyból kívánta a búzát,

Telhetetlenül száz feje nőtt

S ezer szeme közül egyik se látott,

Csak a másikat nézte,

Hogy belegázoljon csőrével.

Azóta nem röpül tovább,

De a veríték zuhog róla,

Dolgos ujjai közt most nádasok nőnek

És egészen bolondul tollakat,

Meg népeket szaggat ki magából.

Ó, hintsünk tiszta búzát szemei közé!

Fáradt már szegény és kimerült,

Hadd legyen egyszerű ismét és természetes,

Álljatok szárnyaira, hadd ragyogjanak megint,

Egyetlen feje lesz és nem értelem nélkül,

Ha összecsókolózik mind a száz,

Gyújtsuk meg a szemében magunkat,

Lásson ismét és kedve legyen szállni,

Megmerevült erein illanjunk szét villamosan

És saserejű szelíd galambként fog röpködni majd

Isten békességes homloka körül.

1923. dec. 23.