TAVASZI LABDAJÁTÉK

Piros labdámat föl-fölhajigálom,

Most néked játszom, néked egyedül.

Által a halk, mosolyos violákon,

Szépséged kastélyablakán belül,

Ó nézd a labdát, álom-égbe szállón

Nem napsugáron, szemeden hevül

Szép fénye, mint eső után a márvány

Szüz tórul visszacsillan a szivárvány.

Ó nézd a labdát, hogy suhan zuhanva,

Mily fürgén szökken mindig újra fel!

Hajolj ki, hogy mosolyvirágid hamva

Libbenjen véle égi útra el,

Nevess, nevess, hogy száll s hull víg iramba,

Mig suhanása halkan énekel,

Nevess s ne tudd, hogy majd szétszaggatom már

Gyötört szivem virágos ablakodnál.

Nem kérem, hogy virágid főmre fonjad,

Csak mosolyogj ó, csak tovább ne menj,

Mert nagy, bús kedvem szürke verssé fonnyad:

Angyal nekűl mit érhet még a menny?!

Mert istene leszel bár bánatomnak,

Borba vetem sebekre mart szivem:

Ragadja vad folyója tépett labdám,

Mig sírok, játékot s szemet siratván.

1923. márc. 12.