ÉJJEL

Halkan hörög végsőt a lámpa

S a nagy halál apáca-lánya,

Sötét királylány jő szobámba.

Hideg szemét szemembe oltja,

Csöndet simít bús homlokomra,

Nem érzi, gödre mily goromba.

Nem kérdi, szürke-é a vágyam,

Nem nézi, mily kopott az ágyam,

Csak átölel a csöndbe lágyan.

Pompát csókol szűz gondolatra

És megcsókolja, bármi gyatra.

Rokkant gyereklelkem ringatja.

Sötét haja szobámra bomlik

S miken komorság, köd borong itt,

Most megszépülnek ócska holmik.

És én kibontanám a vérem,

Ha hívna atyjához fehéren:

Várlak, fiacskám, régen, régen.

Hiába várom, hangja nincsen,

Mely ama palotába intsen,

Hol rég csüggök titok-kilincsen.

Egy eszelős öreg motyog csak,

Az esső s mindenütt kopogtat:

Halottak vagytok, csúf halottak.

1923. febr. 10.