PARASZTANYÓKA

Vén, ráncos arca majdnem fekete,

Kiszítta régen már a nap heve,

Fogatlan szája bús sóhajüreg,

Oly csöndes néni és olyan öreg.

Fonnyadt karjával multakat ölel,

Halálra vár s az tán sosem jön el.

Egyformán csöndes, zajt sosem okoz,

Sovány kezével lassan elmotoz,

Szentképet s egy fényképet nézeget -

Öreg korát dús bánat ülte meg.

Sokszor kibámul a kis ablakon.

Elrévedez egy álomalakon.

Gyér ősz haj szárad csontos csöpp fején,

Öreg királynő bú-trón tetején.

S úgy elfárad míg a templomba ér,

De elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél,

Letérdel ott a bús hideg kövön

S ha van öröm, úgy néki ez öröm.

Lakán is ott borong ez a ború,

Falán sok szentkép, néma koszorú.

Macskája vén, már régen nem dorombol.

S az öreg anyó olyan szomorú.

1922. aug.-szept.