Lámpagyújtás

Emlékszem: hűvös őszi est volt.

A felöltőmet összehúztam

a babrálgató nedves szélben:

Az ég óriás nagy ködös bolt

reám hullott didergetőn –

Emlékszem: hűvös őszi est volt.

És akkor láttam a homályban,

amint villó fényeke szánt át

s a kéken alvó hosszú uccán

sorra gyúlnak a villanylámpák

köd-űző meleg mosolygással.

Szép volt az akkor a homályban.

Aztán gyúltak a kicsi házak

sortüzes ablak-villanással,

nézték, figyelték léptemet –

Bentről zongora, víg varázsdal

öntött, sugárzott lelki fényt

és kacagtak a kicsi házak.

Szerettem volna csókot adni

a fáradt őszi embereknek.

Szívem kigyulladt, mint a lámpák

s vártam, hogy mind-mind megremegnek,

ha rímbe robban ez az érzés.

Szerettem volna csókot adni.

Élet voltam és fiatalság,

kié a nóta és a csók,

akitől menekül az ősz,

s akinek forró kis kacsók

haján és szívén motoszkálnak:

Élet voltam és fiatalság.

S azóta dalos pajtásokkal

a kis lámpákat sokszor nézzük –

Vagy bölcselkedő szóra hangol,

vagy szerenádra édesít

reánkcsorgó friss égi mézük

és dalolunk a pajtásokkal,

gyújtogatjuk a szíveinket.

...És ha mi egyszer hazatérünk,

jön majd helyünkbe ezer új más...

A föld sohse lesz nóta nélkül,

mert ködbe-fázó őszi estén

örök törvény: a lámpagyújtás.

Szatmár, 1926. augusztus