Esőben

A lucskos ár, a verdeső,

a locsogó, a tocsogó

még arcomig is felfecskendez – –

ez vándorlás, ez sárba-séta

s bár szennyező, bár szomorú

valahogy mégis szörnyű szent ez.

A lucskos ár, a verdeső

a locsogó, a tocsogó

bokáig nyeli lomha lábam,

s én megyek, megyek, megyek búsan,

lehajtott fejjel, cammogón

nagy, szürke felhők bánatában.

Mert nem azt hívják vándorlónak,

ki futva tör egy kapuhoz

és lelke vágya egy-való;

igaz vándor, ki így megy, így megy

és minden álma az eső,

a tocsogó, a locsogó.

1924. szeptember 4.