A páncél-ember

A csilláros, ódon erkély-teremben

áll a fekete páncél-ember,

az érc-lovag.

Már hatszáz éve áll mozdulatlanul,

csak egyszer-egyszer, éjfél idején

csikorog.

Ólomkeretes, színes ablakon

lyukas szemével bámulja az őszt

s a napsütést.

A várkisasszony most is aranyszőke,

de sima suhanccal csókolózik

a fák alatt.

A galambok a pártázaton

most is dörgölödve turbékolnak.

Hull a levél.

A páncél-ember nem szomorú,

nem mozdul, csak áll sisakosan,

mereven.

Már érti a titkot, látja a rugókat,

a rángó zsinórt a dolgok mögött.

Szinte kacag.

1927.