Várna és Mohács

Kisfaludi - Hímfihez

(1808.)

Legszebb indulatink tudós gerjesztője,

Hazám dicső fia, kedves éneklője!

Te, ki nemes lelked vonszó erejével

S érzékeny nagy szíved szelíd erkölcsével

Szívemet már akkor magadévá tetted,

Mikor elméd szárnyát alig emelhetted;

Te, ki rég kikelvén Márs vérmezejére,

Királyod személye s ügye védelmére,

S ezernyi bajt, veszélyt, inséget, fogságot

Tűrvén, míg elnyernéd a zöld olajágot,

(Melyet majd, vitézi pályádnak díjában,

Örömmel áldoznál hazád templomában),

Kettős koszorúval jövél meg végtére

Édes eleidnek kies lakhelyére, -

Hol most, a szent béke csendes kebelében

Pihenvén, érdemid jutalma fejében,

Ámor s Hymen ritka szép szövetségében

Mint kis isten úgy élsz Lízád hív ölében; -

Te! ki, fel-felhatván Apolló halmára,

S tekintvén Európa változó sorsára,

Sírva nézsz - Majd Mohács térjére s Várnára,

Majd kétes jövendőnk dörgő homályára,

S egyeztetvén lantod Kéri bús lantjával,

Szívünket szaggatod szíved fájdalmával,

Míg, főbb célra intvén a költői karnak,

Új fényt, új csillagot mutatsz a magyarnak;

Sándor! Ossziánom boldog örökösse!

Jövel, hogy barátod veled közölhesse,

Amit e vad idők zavaros folytában

Múzsája súgallott egy titkos órában.

Jer, halljad bús hangját kesergő lantjának,

S vedd e kis zálogát hív barátságának!