A magyar író

“Mint égő fáklya, mely setétben lángol,

S magát megemésztve másoknak világol.” -

Míg az értetlenek nagy-bátran itélik,

S a gyáva rablelkek gúnyolhatni vélik;

Míg a Bölcs örömmel szemléli, csudálja,

Mint oszlik az elmék éjjeli homályja:

Ő, (noha van máris, ki szívből dicséri,

S hogy jót akart és tett, nyilván megisméri),

Saját érdemében lelvén fő jutalmát,

Népe jobb részében veti bizodalmát;

S reményli, hogy Árpád igaz maradéki

Hív fáradozásit megköszönik néki.

(1820-as évek.)