A látó

Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,

S előbb, mint e század végső pontjára hág.

Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,

Valakinek kedves nemzete s hazája;

S valaki a magyar változó ég alatt

Még a szabadságnak híve s ember maradt.

Ó ti! kiknek szívek örök búba merült,

Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;

Ím, az igazságnak terjednek súgári;

Dőlnek a babona fertelmes oltári,

Melyek a setétség fene bálványának

Annyi századoktól vérrel áradának.

Ama dicső nemzet felkelt ím egészen,

Mely a két világnak megváltója lészen,

S melynek már láncoktól szabad vitéz karja

Mutatja, mit tehet egy nép, ha - akarja!

Az ember elnyomott örökös jussait

Délre hozván, porba veri bálványait;

S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti,

Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti:

“Álljon fel az erkölcs imádandó széki!

Nemzetek, országok, hódoljatok néki!

Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,

Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!”

A föld kereksége megrendül e szóra,

S látja, hogy érkezik a régen várt óra.

A letapodtatott emberi nemzetnek

Csontjaiból épült trónusok reszketnek.

Rémülve szemlélik közelgető sorsok

A vérre sovárgó koronás gyilkosok;

Ők! kiknek még imént százezrek halála

Csak egy intésekben, egy szavokban álla;

S kiknek több nagy város tüzes leomlása

Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása!

Vídulj gyászos elme! megújul a világ,

S előbb, mint e század végső pontjára hág.

(1791)