ÖTVENNEGYEDIK DIALOGUS, KIBEN ÚTON JÁRVÁN AZ VERSSZERZŐ BESZÉL ECHÓVAL. DE EZT NEM ÉRTHETI JÓL MEG AZ, AKI NEM TUDJA, MICSODA AZ ECHO

[azon nótára]

1

Óh, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák,

kik nagy szerelmem tüzén,

Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim

tudjátok, szinte mint én,

Ki látta éltében, hogy így haljon, vesszen

más, mint én, szerelmesén?

ECHO: Én!

2

Ki felele nékem? Távul az erdőben

lőn ugyan valami szó,

Talám egyik tündér jár itt valamiért

vagy valami nyulászó;

Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett,

ha lábain volt békó?

ECHO: Ékó.

3

Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia

éngem vertengeni hágy,

Mi könnyebbíthet meg, s mitűl lészen esmeg

kemény szíve hozzám lágy?

Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg,

s mi az, mire lelkem vágy?

ECHO: Ágy.

4

Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát,

ott ki vigasztalhatna?

Búm helyett örömet, gyönyörű életet

nékem ott ki adhatna?

Igazán ki neve, kit jómnak felette

lelkem oda kívánna?

ECHO: Ánna.

5

Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom

kedves-é néki vagy nem?

Szép Julia-Annám lészen-é jó hozzám,

s megkegyelmez-é nékem?

Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom,

s kell-é jót reménlenem?

ECHO: Nem.

6

Kegyetlenségéért, tűrtem sok kínjáért,

hát még Istentűl sem fél?

Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben,

kegyetlenség hogyhogy él?

Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él,

óh, mely igen nem kémél!

ECHO: Él.

7

Óh, hová légyek hát, tűrvén ennyi kínját,

kivel vett körös-köröl?

Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez

kegyes szemei elől,

Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre,

amint látom, hogy gyűlöl.

ECHO: Öl.

8

Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját

szerelmemnek, ki csak nő,

Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem,

oka talám nem is ő,

Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő,

mert kegyes ő, semmint kő.

ECHO: Ő.

9

Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget,

s kit már ő bé nem fogad?

Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban,

szinte igaz úgy hervad;

Azért ádj tanácsot, szánd meg nyavalyámot,

ha sebemet gyógyíthatd!

ECHO: Hadd!

10

Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám?

De lá, szívem mint gerjed,

Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján,

látom, hogy színe terjed,

Magad se mondanád elhadni, ha látnád;

nézd meg csak, és esmerjed!

ECHO: Merjed!

11

Nem merheti lelkem, hanem ha két kezem

végez ki életembűl;

No, tőrrel, méreggel nagy búmot vérem el,

mert kiesém kedvébűl,

Látom, hogy csak gyűlöl, énnékem nem örül,

rajtam nem is könyörül.

ECHO: Örül.

12

Hogy hihessem én azt, ha látd-é, mint fáraszt

szántalan sok veszéllyel?

Szemeim láttára nagy kegyesen másra

nézdegél vidám szemmel,

Énnékem peniglen még szerelmem sem kell,

veszt, sillyeszt gyötrelmekkel.

ECHO: Kell!

13

Óh, vajha kellene, szerelmébe venne,

vészne szívem bánatja,

De nem azt jelenti kemény tekinteti,

s amint magát mutatja,

Hogy esmét szeressen, nem ádja azt Isten,

noha lelkem imádja.

ECHO: Ádja.

14

Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja

nevét minden időben,

S talám meg is ádja, és szívét fordítja

hozzám meg szerelemben

Vidám Juliának, ki egyike annak,

kiknek hazájok a Menn.

ECHO: Amen.

15

Megdicsőült színben hogy gerjedt szívemben

vidám Julia tűnék,

Egy sűrű erdőben én úton mentemben

felszóval így éneklék,

Kérdezkedésemre verseim végébe

Echótól ily választ vék.