ÖTVENKETTŐDIK KIBEN MOROG CUPIDÓRA, HOGY CSAK ÍGÉRTE, S NEM ÁDJA MEG JULIÁT

[az “Már szintén az idő” nótájára]

1

Édest keserűvel elegyítő gyermek,

Régi ellensége nyugalmas éltemnek,

Méz közt mérget miért ádsz nékem, veszettnek?

2

Vélem ha egyéb jót te immár nem mívelsz,

Csak gyorsan világból éngemet kivégezz;

Ne szíts nagy tüzemet, hadd lehessen csendes!

3

Ez-é a fogadás, kit anyád szavával

Hitedre fogadván énnékem te mondál?

Óh, szégyen, eborca, mely igen megcsalál!

4

Az ígért áldott jót te csak megmutattad,

Kivel szerelmemet te csak felgyújtottad,

De mint csalárd hamis, nékem mégsem adtad!

5

Sőt kínomra tőlem csak idegeníted,

Hozzám, keményítvén, semmit sem gerjeszted,

Vélem kívántatván szívemet égeted.

6

Hol tüzes laptáid, kikkel távul gyújtasz,

Akiknek fáklyáddal közöl te nem árthatsz?

Ádd meg, ha ígérted, héában mit kínzasz?

7

Így feddvén, törődvén Cupido felele:

Hitván ember - úgymond -, úgy vészem eszembe,

Hogy ok nélkül így szidsz jótétem helyébe!

8

Hertelen akarnál ily nagy jóhoz jutni,

Kiért sok kínt kell még vallani, fáradni?

Nagy jót könnyen anyám nem szokott osztani.

9

De kérlek, gyümölcsöt vallyon mely fa hozott,

Minekelőtte még meg nem virágozott?

Bolond, nem tudod-é, hogy tűrés ád hasznot?

10

De ne kételkedjél, bizony tiéd lészen,

Noha most így próbál, de ismét bévészen,

Julia tégedet meg bódoggá tészen.

11

Vajha az úgy lenne, ámbár mindent tűrnék,

Égnék, fűlnék, sülnék, tömlöcében ülnék,

Csak hogy szerelmébe valaha kerülnék.