NEGYVENÖTÖDIK DIALOGUS, KIBEN AZT BESZÉLI EGY BARÁTJÁVAL A MAGA SZERELMÉRŐL

az “Már szintén az idő” nótájára

1

Kérde egy barátom: Így miért gerjedek?

Mondám: Köszönhetem régi szerelmemnek,

Venus, kis Cupido kiben ejtettenek.

2

Kicsodák szüléid? nékem meg így szóla.

Szerelem, siralom hozott ez világra,

Dajkámat is mondám, hogy óhajtás volna.

3

Lakóhelyemet is tőlem ő megkérdé,

Gonddal tele cellámat mutatám, nézze;

Eledelemet is kérdé, ha kenyér-é?

4

Mondám, hogy az csak haszontalan reménség,

Hitető sok szép szó, nyerhetetlen szépség;

Mondám, hogy beszélni tanít esztelenség.

5

Ruhámat is kérdé, hogy miben öltözém?

Vajudt tagaimat hogy mivel fedezém?

Az szenvedést, tűrést, mondám, hogy viselém.

6

Monda: Itt mit keressz? Mondék: Szörnyű halált.

Monda ismét: Mit sírsz? Julia haragját.

Mint élsz? - úgymond. Mondék: Mint Julia-útált.

7

Örökké így élsz-é? Mondék, hogy örökké.

Okát fájdalmidnak mondani tudnád-é?

Mondám, hogy szerelem, s búmat keserülé.

8

Julia szerelmén való búsultomban

Egy jó barátomnak így felelék szómban,

Várván Juliától jómat bánatomban.