TIZENHETEDIK KIBEN ANNAK ÁDJA OKÁT, HOGY ÉL, NOHA A LÉLEK A SZERELMESÉHEZ ELSZÖKÖTT TŐLE

az “Bánja az Úr Isten” nótájára

1

Csókolván ez minap az én szép szeretőmet,

Szerelmes szájában felejtém én lelkemet,

Lelkem nélkül lévén, keresni elküldém,

lelkem után szívemet.

2

Ki sok járás után lelkemet megtalálá,

Mert szerelmesemnek ajaki között látá;

Látván lakóhelyét, hogy kíváná éltét,

lelkemnél ott marada.

3

Vagyok immár azért mind lelkem, szívem nélkül,

Ki mindkettő nékem szép szeretőm száján ül,

Holt-eleven vagyok, mint kór, csak tántorgok,

majd elválom éltemtűl.

4

De ha kérded, hogy hogy élhetek lélek nélkül,

Ha lélekkel együtt mégyen élet emberbűl?

Ne csudáljad szómot, érts meg csak dolgomot,

okát adom ezentűl:

5

Ugyanakkor, mikor lelkem tőlem elszökék,

Szeretőm lelkében magamnál megmaraszték,

Ki nagy szerelmemben mégis éltet éngem,

hogy szinte ki ne múlnék.

6

De ez is, ez éngem éltető, édes lélek,

Látván, szerelmemben hogy mely igen gerjedek,

Mint meggyúladt helyből, kifutna testemből,

hogy ilyen igen égek.

7

El is mégyen penig, ha az én szerelmesem

Édes szerelmével meg nem enyhíti tüzem;

Nosza táplálója, életem tartója,

hosszabbítsad életem!

8

Lelkem nyugszik rajtad, meghidd, nagy szerelmében,

Bízik jóvoltodban, nincsen hozzád kétségben,

Csendes elméjében, gerjed örömében,

rólad elmélkedtében.

9

Árnéknak tetszik már ez világnak szépsége,

Nálam tekívöled álom gyönyörűsége,

Lelkem könnyebbsége te vagy reménsége,

választott édessége.