NYOLCADIK

egy német villanella nótájára: “Ich hab’ vermeint” etc.

1

Reménségem nincs már nékem

ez földen éltemben senki szerelméhez,

Mert szerelmem, ki volt nékem,

az elfut előlem, semmiben sem kedvez,

Medgyek én immár, ha keserves kár

engemet ez világból kivégez?

2

Menvén hozzá, vigad vala

siettető szívem buzgó szerelmében,

Fáradtságát, minden gondját

reménlvén letenni szerelme ölében,

Nem félvén attól, hogy élnék távol

szeretőmtől keserves helyemben.

3

De elútált, mert mást talált,

éntőlem már elvált, hagyván szernyő halált,

Ád sok mérget az jó helyett,

lelkem csak héában őutána kiált,

Mert nem hallgatja, de sőt útálja,

magához mert új szerelemet foglalt.

4

Siralmával mint hogy megcsal

az krokodilusgyík útonjáró embert,

Így engemet elhitetett,

hitetvén már vesztett, mint ártatlan lelket;

Prédája vagyok, mert már megfogott,

valamint akarja, úgy gyötörhet.

5

Ki nem hinné vagy gyűlölné

az ő mézzel folyó szerelmes beszédét,

Esküvését, látván könyvét

és alázatosan formált szép személyét?

Bizony megcsalná, akárki volna,

aki nem tudná ravasz elméjét.

6

De ha szinte nem beszélne,

vallyon s ki keresne egyebet helyében?

Ha olyan ő, mint sík mező

az jó kikeletnek áldott idejében:

Ifjú, szép, ékes, mindennél kedves,

nincs vétek személye termésében.

7

Óh, egyetlen egy szerelmem,

miért vetettél el szemed elől éngem?

Hogy verhetett benned fészket

szinte ilyen igen az harag ellenem?

Ámbár mást szeress, csak el ne veszess

engem, ki néked adtam már lelkem.

8

Te jó Isten, ki e tőrben

éngem csudaképpen már régen ejtettél,

Ezt engedjed, hogy szánjon meg,

vélem kit ily igen te megszerettettél,

Vagy vígy ki hozzád, ha jó szót sem ád,

ugyanis már lelkem sem hal, sem él.