Egy verses levélre

Reményik Sándornak

Ha nem tudtam mindjárt felelni,

tulajdonítsad zavaromnak.

Úgy forgattam soká kezemben

zengő leveled, mint aki

nézi, nem hibás-e a címzés.

Nem ismersz, messze vagy, barátom!

Ha látnál, hogy fetrengek itt,

már csak a testben élve, már csak

egy nyaláb testi fájdalom,

erőtlen, gondolattalan:

nem írtad volna amit írtál.

A versed édes és kegyetlen.

Úgy hangzik mint a trombita

a nyomorék vitéz fülében,

vagy a halott álmai közt,

aki már feltámadni nem tud,

de a hangot, mely költené,

beszövi az álmok közé,

beszövi kínjai közé,

s a költögető hang, a hang

kínok és álmok közt örökre

zeng tovább édesen s kegyetlen.

1941. febr-márc.