[Piros virágfejek lámpái lengnek...]

Piros virágfejek lámpái lengnek,

ugrálnak a füszálak a gyepen,

e kertben, hol ma romlott életemnek

rosszizü gondjait szürcsölgetem.

Árnyékba bújtam egyedül és távol,

de mindenütt utánam jő a nap,

keresve óriás reflektorával

s a kert az ő tükre és kémje csak.

Lengnek a lámpák, mint az őrökéi,

arany körök cikáznak hangtalan,

míg eltolva az árnyak venyigéit

az egész vad fény súlya rám zuhan.

Mért üldözöl e vádló fényzuhannyal?

Nincsen elég kéjenced s udvarod?

Hagyj elhúzódni sötét poharammal,

ha már ízét elvenni nem birod.

Beleőrülsz, mint ópiumszívásba:

Emberekre gondolni keserű,

keserű s mégse tudsz gondolni másra

és mégse látod, hogy táncol a fű.

Mért nem szállsz, versem, oly csillogva s lengve

e fű fölött mint őszi fonalak,

ha szirom esőz és lassan kerengve

aeroplánján utra kel a mag?

Nem törődve az emberek szemével

mely megvet s kezével mely összetép,

ringatózva a füvek ütemével...

1937. nyár