Sarkutazás

Fürdök az óraketyegésben. Visz a sok

puha, pici

hullám, amely az egész világot viszi.

Ringók, simák, s Niagarák vizeinél

sodruk sűrübb.

Páncélhajó se tudhat úszni ellenük.

Lassan visznek. Csak alig változik a táj.

Így marad el

egyenként minden amit futni látni fáj.

Ház és bokor,

a nyájas föld mely otthonom volt s egy velem,

a semmiségbe siklik és már nincs sehol.

Gyér a vidám rét. Több már ami sivatag

és idegen...

Mert zordabb világrészbe ér be életem.

Hogyan öltözzem? S felszerelést mit vigyek?

Idegen ég

süvít elém. Fukar, kietlen és hideg.

A zöld jég s lila köd hona, hol a hazug

sarkfény lobog,

szelídebb, mint ahová menni én fogok.

Minden pici

hullám tovább hajt egy makacs pólus felé.

Míg utam befagy, s gyász-színem lesz a fehér.

Telek tele

holott nem vár fókabőr, eszkimó-verem...

Fagy, böjt, magány: se jó falat, se szerelem.

Jaj mi marad abból ami ma még enyém?

S mi lesz ami

még ott is éltet? Milyen silány sarki fény?

Hulló társak, elveszett expedíció...

Értem soha

nem jön repülőposta vagy mentőhajó.

Óh boldog, boldog és háromszor boldog a

sarkutas! Ő reméli még, hogy visszatér:

de én soha.

Vad rémregény. Valószinütlen. Költemény.

Oly ostobán

zeng fülembe, mintha magam sem érteném.

1937. máj.