[Ó líra, líra...]

Ó líra, líra, úgy ömlesz elő megint lelkemből mint a vér

ömlik a sebből ha a sebesült egyedül marad

éjjel az árokban, nincs ki bekösse, s mind jobban alél

és gondolat nélkül csak nézi a szép piros vérsugarat.

Egy pók ül a lelkem mélyén és fonja, fonja,

fonja a dalt, mint egy hálót, nem törődik semmivel

kábító, vesztő fonadék - s a lelkem mind belevonja

hogy megmozdulni se tud már - én csak nézem, mit mivel.

S csak érzem szövődni e verseket, - nem én szövöm őket - hogy születnek,

ki szavaiból? nem tudom - mily dallamra? nem tudom.

Borzadva látom hogy fekete lelkemből tarka szók erednek,

és hálójukban zsibbadtan fekszik bánatom.

Bocsáss meg kedves bánatom, ha elfelejtelek mint sebét

a sebesült aki elalélt, s nem érez semmit, csak nézi a vért:

nem var, hanem friss vér, csörgedez, nem koporsója a sebnek ez

nem gyógyulás az ily feledés, azé, aki kínba alélt.

Csak folyj folyj édes vérem folyj, amíg te folysz addig élek

míg csorognak ezek a versek, e vérfakó dalok.

Ha egyszer vérem és kinom megalszik mint az Acheron,

tudja meg akkor a világ hogy a lelkem halott.

1918. ápr.