Epilóg

Jár a szél, jár az év örökké

tűnik mint óriási rostán.

A múltak neve: soha többé.

A jövő neve: mindig eztán.

Most farsang. Berta, Margit, Ágnes

leng könnyű gázban, lenge tüllben -

s a föld, ez óriási mágnes

tétlen kering a langyos űrben.

Tétlen kering és hordja hátán

vidám Bertát, Margitot, Ágnest,

s lassan hálózza át a Sátán

ezt a rabtartó szörnyű mágnest.

Sátán hálója semmi volna,

az ördög bácsi jó barátunk:

de fáj örök körünk unalma,

jaj, hogy e körből ki se látunk.

Jaj, hogy e kör szabván örökre,

világ vetése, nem aratni!

világ virága, nem gyümölcsre

hullik az ördögöt mulatni.

Mulatni, bár kacaghatatlan

kínunkon, mely perc néki s álom

mulatni e haladhatatlan

szünetlen úton, szörnyü záron.

Ó boldogok, kik régen éltek

és boldogok, kik rég meghaltak,

akik nem tudtak és reméltek,

akik hittek s csalódva csaltak,

akik hittek, de nem a mennynek,

hittek a földnek, földi útnak:

kik hitték, hogy nem körbemennek,

s mert egyre mennek, tova jutnak.

Boldogok ők, miként a rab, ki

nem tudja még, hogy háza börtön,

nem tudva, hogy itt kell maradni,

utaztak az égbe a földön.

Volt, volt a föld az ég vasútja,

szállván az űrbe tova vélük,

most csak forgó malom az útja

s tapossuk, mint lovak a szérűt.

Ezen az únott régi pályán

e csüggesztő, hitetlen hittel,

bamba tűréssel, mint a bárány

hányszor robotlunk még mi itt el?

Haladva és haladhatatlan

megállhatatlan, alhatatlan

maradva és maradhatatlan,

és telhetetlen, halhatatlan?

1911