Odysseiabeli tájkép

Ha most a szobámba nyitnál be, modern fi

látnál kicsi gyertyát, hunyó tüzeket

nagy könyvet előttem kinyitva heverni

s könyvben kerek ósdi görög betüket.

Ha most a szívembe nyitnál be (de nem tudsz)

látnád hogy elönti egy ókori báj;

s ha képzeletembe jutnál be (de nem jutsz)

egy tájra találnál. És ím ez a táj:

Nagy messzire tárva a légszerü tenger,

az égemelő viz, a földövező

mélyöblü hajóban a tágszivü ember

és tiprat a habban nyulánk evező.

Csapkodja a tajték ércszínü sörényét,

mint ostor a dacos ló büszke nyakát

fönn az arany isten öntözgeti fényét

s nincs függöny az égen, nincs partszerü gát.

De a levegőben bodor ködök, aprók

gyüldösnek, a kékre ezüst fodorúl;

s im távoli foltok, mint távoli taplók

gyúldosnak. A távol kék elkomorúl.

S fölgyűlve az égre feszűlve kifekszik

a fekete ernyő, súllyal, komoran;

bordán habok ingó verése növekszik

megcsattan a meny s a zápor lezuhan.

Gályája farán áll a meztelen ember

vakúl szeme; duzzadnak durva karok

megtágul a kormány és törren a tengely

bár törmöli rudját ércgörcsü marok.

És gyenge tutajnak leválik a lécszál

mit könnyü gerelyként dobál a vad ár.

De íme: sirály jön s a deszka fölé száll:

a fehér istennő, Inó e madár.

És lám: uj erő gyűl lankadt idegekben

és úszni feszűl a kar izma: tovább!

Munkál a tüdő is, mindég melegebben

jobban ver a szív is, jobban rug a láb

s mind édesizűbb lesz a sós viz az ajkon

és habja nyugodtabb és árja viszás:

égadta folyóvíz torkollik a parton

hol sárga iszap közt nő kardszerü sás.

Vetődik aléltan, csapzott csunya hajjal,

hol marti bokor borul álma fölé

s hogy rózsa ujjakkal kivirran a hajnal,

szép lányka vet lapdát a cserje közé...

Itt zöld tamariszkot zuzogtat a szellő

s barlang küszöbén vet az ár ki csigát;

künn messze a vízen kel száz csoda küllő

a nagy nap előtt ott nincs partszerü gát.

1909-1910