Esti imádság

melyben a költő kéri a Múzsát, hogy az elköltözött lelkekért imádkozzék.

Üdvözlégy Máriára harangoz a harang,

de meg se hallva hal ki házak közül a hang.

Midőn a föld közömbös, talán a menny megért:

imádkozzunk ma Múzsám a minden lelkekért,

kik bolygva - s vajjon ők is tudják-e, merre? mért? -

nyerik talán az égtől amit a föld remélt;

kik útban és felezve lét és nemlét honát

lesik talán a földtől amit az ég nem ád;

kiket közel megérez a fínomúlt ideg

s sok gyenge nőt sötétben lúdbőröz a hideg;

akiktől fél a gyermek, ha csendben fél maga;

akiknek szenvedése borzongat éjszaka;

kiknek lehére fodrot vet síma tón a hab

és elhomályosúl a fényes tükördarab;

akiknek rémes esten ajkukról sír a szél

s ujjuktól ing az asztal s báj koppanás beszél;

kik bolygnak milliónkint teretlen téreken

s kiderül szenvedésük a végitéleten:

azokhoz sok közünk és eleven nincs utunk:

azok közül jövünk és azok közé jutunk.

Ismertem egy leánykát, szép volt és halavány,

és elrepült a lelke egy szennyes éjszakán.

Mit csinál, árva lélek, föld felett, ég alatt?

Sápadt teste azóta a sírban elrohadt.

1906-1911