[Hanton, dombon, dombvidéken jártam...]

Hanton, dombon, dombvidéken jártam,

halmon, hegyen, hegytetőkön álltam,

s amit láttam, most, amit csak láttam,

hallja meg a világ: elkiáltom:

hantot láttam, napsütött mezőket,

halmot láttam, hegyet, hegytetőket,

és csatornát, csillogó folyókat

szántóföldet, erdőt, legelőket.

S zöld hegyeken láttam barna várat

tarka mezőn szürke várost, gyárat

napot bujni sötét folyosókat

csöndes folyón püffögő hajókat.

Tiszta folyó fölött kormos füstöt

s fönn ragyogni földből jött ezüstöt

napon égni sok aszú kalangyát

s piszkos embert nyüzsgeni mint hangyát.

S van miért ha gondolkozni kezdtem,

értheted hogy értelmét kerestem:

mi lehet a célja-vége ennek,

ez eleven, tarka végtelennek?

De már félek, nincsen célja semmi

célja lenne legalább pihenni.

De már félek, nincsen semmi vége

nincsen a szívemnek menedéke.

1906 körül