Emlékezés gyermeteg telekre

Telek jutnak eszembe, telek,

régi, kemény, csillagos telek,

murijáró szép falusi utcák,

deres bajszok s nagy piros fülek.

Parasztszagu éjféli misék,

mennyi süllyedt, jámbor semmiség,

nagykendőbe bagyulált cselédek,

cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,

Pesten is átbujtam egy telet.

Csillagok és lámpák kavarodtak,

félelmes volt a sok emelet.

Nappal kezdődtek az éjszakák,

csilingelt és búgott a világ,

cicázott az ablakok viszfénye:

Mikulás ment a hátsó gangon át.

Később, kisvárosi zsúrokon,

mikor összejött a sok rokon,

lányokat kellett hazakisérni

s én hallgattam az egész uton.

De másnap, mint röpülő-cipős

Merkur, versre lengtem a csipős

ködben a magányos jégen - mit ma

nemcsak lábam, de szivem se győz.

Ó teleim, gyermeteg telek!

mily bolondul elfeledtelek.

Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha

nem ringatja eleven meleg.

Némelyik már, mint egy szertehullt

láncnak szeme, halkan elgurult...

Pedig amint fogy-fogy a jövendő,

egyre-egyre drágább lesz a mult.