Gyümölcsbe harapva...

(János-szanatórium.)

Tíz órakor bejött a szobalány s hozott

egy tál gyümölcsöt. Körte és barack között

hevert kékes magányban, satnyán, ráncosan

egy bús füge, mint egy sötét rabszolgalány

hajnal felé valami antik orgián,

aléltan, kéjtől elcsigázva, rózsaszin

s fehéressárga hamvas húsok halmain

óh te kit puhává aszalt a lángnapok

sütése: jer! barna melledbe harapok.

Vadbeteg ínyem szomjas rád, te szerecsen,

s kivánós, mert nem érintettem kedvesem

szőke testét x hónap óta már - tanum

ez a zord ágy és ez a szanatórium

ahol fogam most kicsordítja véredet...

Óh érdes bőr, sikamlós vér, nyelvem alatt

foszladó rostok, s csurranó hirtelen íz

mellyel lelkem, mintegy varázslat, megtelik

valami érdes édességben! A füge

bokrát is látni vélem, durva bársonyát

tapintom levelének; ott van a bokor

szöllőhegyünkön, a présház mögött, ahol

a hegy miatt a tető szinte földig ér.

Mennyit ültem töredezett fazsindelyén

kamasz-koromban, ház mögött és hegy előtt,

surló lombok közt, a fügét s a mogyorót

tépdesve, és a füge mint a könnyü nők,

adta magát, de a mogyoró összenőtt

egymással és üngével, csak mókus-fogam

erőszakának engedett. Beh boldogan

dobtam magam a kemény háztetőn hanyatt!

Az égen gyujtogató Neróként a nap

kéjelgett, föntebb énelőttem a hegyen

napszámoslányok hajladoztak; meztelen

lábszáraikat combig láttam; engemet

nem látott senki, csak a huncut istenek.