Zengő légypokol

Fekszel az ágyon s nézed félsötét

betegszobád meszelt mennyezetét,

mely mint az élet pusztasága nyúl

közted s a szabad ég közt makacsul.

Fehér a mennyezet, de egyhelyütt,

ahol a füstös olajlámpa függ,

koromfolt, másutt zápormosta nyom

Polinéziát rajzol a falon.

Felfelé fordul lábbal téveteg

járnak e mappán szerte a legyek,

mint egy semmibe-lógó sivatag

szikes rétjén a csúf sötét vadak.

Messzebb egy légvonatban lobogó

enyves pántlika leng: a légyfogó;

rajt elfogott legyeknek tízei

s halálig tartó kínjuk zengeti.

Te hallod s mintha vergődő saját

lelked sötét zengését hallanád;

szárnyát veri, halálos csöpp fogoly,

s röpűl a Föld, a zengő légypokol.

Ottkünn az eső megered s kopog,

mint majd ítéletnapján a dobok

s mindent valami nagy magányba zár

szennyesen és puhán a sár, a sár.