A lélek ünnepe

Ólom-idő! Vajjon egy hétre mától

pünköst is így lesz? Harsány, régi ünnep!

Akkor csupa tüzes nyelv volt a Sátor,

gyujtó, beszédes lángolás a mennyek.

Ma hallgat a harsona, csak a dob szól,

az eső dobja, s mint alélós hinta,

melyen a Szellem szédelegve hopszol,

kél az új tavasz, lendül a bab-inda.

Próbálkozik a nagy harang a ködben,

melyet kásásan kavar a madár.

És minden ébred, csak a nap, a nap nem...

Orfeusz hátranéz, s meredten áll.

Nyujtóznak barlangjukban a vadak,

de a báj-síp szavát hiába lesnéd.

A pünkösti királynők hervatag

trónját restellik már a tisztes Eszmék.

S a rigó csúfol, s a kakuk hebeg,

és úgy fakad ki a pünkösti rózsa,

tövis nélkül, mint oktalan sebek,

vagy fájdalom, mely bosszút állni tompa.