Jászai Mari halálára

Mint a munkás, ha elállítja gépeit

gyásza jeléül: állítsd el titokzatos

szövőszéked, Poézis! Zokogj, mostoha

kitagadott Orestes, mert Elektra tünt

az alvilágba, nővéred, ki gondosan

ápolt és dajkált, áldozott és siratott

és siratott...

De te éltél, Orestes, s láttad homlokán

a csillagot, amilyen nem égett talán

koldus korunkban senki másnak homlokán;

a csillagot, mely hit volt, fenség, és kemény

magasságok dacával izzó tiszta fény:

hiába már! a csillag elhúnyt, s nincs remény!

És nincs remény!

Aegisthos úr itt s Klytaemnestra! Alacsony

mimek fertőzik palotánkat; és te bolygsz,

királyfi, rongyban, s nem tudják, ki vagy? mig Ő

elszállt az Ürbe! Hol a mozgókép amely

megőrzi léptét? Hol a fonográf, nemes

hangjának? Elszállt a sugár! Ki hozza vissza?

Ki hozza vissza?