A gazda bekeriti házát

Léckatonáim sorban állnak már, pici

földem a földből kikerítve, könnyü szál

dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan

igazságukban; ők a törvény, ők a jog,

erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,

s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e

szakadt létben, kizárva minden idegent,

de átbocsátva ami még közös maradt

a testvérek közt: táj varázsát, távoli

egek pirossát, és a tejnél édesebb

levegőt, mostanában ugyan e szeles

október hidegét is, aki április

karmosabb öccse -

Óh mi edzve karmosabb

csökhöz már, kincses tavalyból érkezett

bátyák magunk: mit, hízelegni a modern

szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug.

Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad

zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák

nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e

lárma és rángás? Csöndben érik a csira

a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű

növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd

a magvat ami megmaradt kincses tavaly

füvéből és barbár szelekkel ne törődj!

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján

vetkőzni csontig a virágokat; jöhet

a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd

a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak

maradj a tavaly őre! s ha a jövevény

lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« - feleld:

»A Régi jobb volt!« - Hősi léceid mögött

mint középkori szerzetes dugott a zord

sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros

képégetők elől pár régi könyvet: úgy

dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett

léckatonáid helyén élő orgona

hívja illattal a jövendő méheit.