Szelek sodrában

A táj most olvadt tűzben reszket, de a szél

a forró levegőbe vágja késeit,

hogy ing a ház s a kerekfaru dombok is

vonaglanak, mint a cirkuszban egy kövér

artistanő, kit férje tőrrel hány körül,

vonaglik mozdulatlan vonaglással a

deszkák előtt; s e domb, e tőrök, mind a Föld

a reszkető léggombolyaggal titkos és

léttelen szíjjon rántva lódul a nagy Ür

vad gépházában. Hogy tudsz nyugton ülni holt

emlékeken tünődve, képzelt pontokat

rajzolva e röpke vonalba, vagy bolond

szívvel fogódzva a bukó jelenbe, mint

székének karfájába a lezuhanó

aeroplán hajósa? Nincs gyökered az

időben, s nem vagy mint kemény hegyoldalak

árvalányhaja, melyet hasztalan cibál

a vak vihar, hanem mint pitypáng pelyhei,

legek koldusa, szállj csak semmi sem tiéd

s hol fogsz a végén virágozni, nem tudod.