Ketten messze, az ég alatt...

I.

Most a szabad ég alatt lakom

s holdak forognak,

nőnek, fogynak,

és mindig nyitva az ablakom.

S az Ég már olyan is lett nekem,

mint a szoba fala, melyet alig

lát meg, aki benne lakik:

kék meztelensége hitvesem.

Igy a messzeség, mint szokott és kopott

varázs, lassankint elveszik;

de annál jobban isszák a közelit

szemeim, e kéjenc mikroszkópok,

kiskutyák játékát, csupa-báj

hempergőzésükkel a pad alatt,

s az ijedt ágra csöppent madarat,

sőt amint ráng a röpülő bogár

valami láthatatlan gumiszálon. -

Igy ráng lelkem is úntalan,

pedig neki is szárnya van,

s kitárva az ablak, hogy messzeszálljon...

II.

Vagy bujócskázik csöpp füleid

labirintusában, édes,

mérve e végtelen-véges

kanyargás rózsaszín üreit,

s ha néha véletlen kicsuszik

tangensben a halánték felett,

követve valami kék eret,

nem jut messze: szemedbe esik,

s onnan nincs szabadulás!

Lelkedre tapad:

s eped és apad,

és fáj és fájat, és vásat és vás,

s összefogóznak, mint két fulladók,

kik néha lihegnek: Eressz el!

s néha sziszegnek: Vessz el!

s ölelésük csak annál tapadóbb,

míg menekvésért esdve mindaketten

e bűvös körből: -»Nézd, a pad alatt

kis kutyád...!« - mondjuk. »Nézd, a madarat...!«

- S nézzük szomjasan és csüggedetten.

III.

Óh kedvesem, még meddig fojtogat

e tagadott, nagy, sivatag szomj?

Lélek vagy te is, asszony!

Szemedben látom a kínokat.

Meddig kacag még kitárt ablakunk,

mint messze tenger

az örvény-fogta szerencsétlen ember

vergődésén? E csöpp forgóban rab vagyunk.

Óh kedvesem! fölöttünk csillagok

kerengnek, kikre nem figyelünk.

És hangok hívnak: gyerünk!

Millió testvér várja a rabot.

Óh kedvesem, ez a nagy szabad Ég

üresebb, mint a börtön;

s lásd, napjaim már oly hiába töltöm,

mint ha, bús fogoly, pókokkal játszanék.

Perceink mint homokszemek peregnek:

megöl a homok, ha még süppedünk!

Nyujtsuk segítségért kezünk

az Istennek vagy az embereknek!