Alkalmi vers

1916.

Ó, mikor oszlik már a köd?

hol késik a vigasztaló?

Örvények és sziklák között

hogy ing a kis magyar hajó!

Nekem már sírni sem szabad,

talán összerezzenni sem

ha látom, hogy a forgatag

elkapja egy-egy kedvesem.

És átkoznom sem a vihart

s kiáltanom borzadva, hogy

csekély deszkánk talán kitart,

de drága vérünk színe fogy.

Nem volna jobb-e, magyarok,

míg rázza hab a mély kabint,

kik itt vagyunk még, egy marok

szorosan összebúni mind?

Dalolni tán vigasztalót,

S vigyázva lesni hol derül,

és szólni: »Kösd ki a hajót!«

ha partot látnánk messzirül?

De jaj, bajában sem barát,

magyar sem érti a magyart,

civódik mint a rossz család,

s olykor még áldja a vihart:

ó, szörnyű! még dicsérgeti,

mert rab tűrővé edz a seb,

s e néma szolgaság neki

vére vérénél kedvesebb.

Ők amíg vérük vére hull

úgy védik itthon a hazát

hogy szívbe fojtják zsarnokul

a gyermekeknek igazát.

Igy jártam én is - nem rege -

és úgy vagyok már, úgy vagyok,

mint rossz családnak gyermeke,

kit egyre vernek a nagyok.

De csitt! duzzogni nem szabad,

szivem! jutalmat ne keress!

Jutalmul: mindig légy szabad,

S ha nem szeretnek is: szeress!

Gondold, hogy könny és vér pereg,

s van méltóbb annyi fájdalom:

s ne sírj, ha vernek, mint gyerek,

hanem zengj, mint a cimbalom!