Téli dal

melyben a költő magát és társait bányászokhoz hasonlítja.

Esik a hó, a dal ma megered

esik a hó

a kályha szíve halkan dobbanó

a dal ma szép lesz, mély lesz és enyém

szimbolumokkal teljes költemény.

Mondom nektek, hogy bányászok vagyunk

mondom bizony,

bár elfog gyakran a mélységiszony

s mint aki szédül tornyok ormain,

émelygünk ormos akna kormain.

A bánya mély, az akna piszkos ám

a bánya mély,

az akna piszkos, mint a szenvedély:

forró sötétben fénylő kincseket

keresünk míg valami eltemet.

S talán a víz temet bennünket el,

talán a víz,

talán a tűz, talán a viheder,

talán a föld, a kő, talán a jég,

talán a forró, fojtó bányalég.

Nő- s férfié, egyforma köntösünk

nő- s férfié,

mi nem kérdezzük, hogy melyik kié;

meleg ürben mezítlen dolgozunk

s tán drágakő lesz, amit felhozunk.

Tán drágakő lesz, amit felhozunk,

tán drágakő,

tán gyémánt, koronába illhető,

tán áldott szén, tán átkozott arany:

mi dolgozunk tovább, vigasztalan!