FELÉD, FELÉD...

Feléd, feléd, te drága lélek,

Repülnek bús fohászaim,

Magányomban veled beszélek,

Ölelve képed’ karjaim.

Unalmas század minden óra,

Mely nem körödben röppen el

Haj, nem talál más nyugtatóra

Kivűled e vérző kebel.

Ha dallok, gyászos a víg ének;

Sértik szivem lágy hangjai;

Érzem: víg-percim eltelének,

Közelgnek a bú napjai.

Mérföldek nyúlnak el közöttünk,

Eltilt idő és messzeség:

Oh - ... a frigy; mit kötöttünk

Fog-é, fog-é majd élni még?

Ha majd derült élet körében

Neked kedv és öröm virúl,

Ha majd kiesb táj édenében

Feléd vidám hajnal pirúl,

Ha boldogságodat tetézni

Ifjak szerelmért esdenek:

Fogsz-é a multra visszanézni,

Hol oly csekélyek mindenek?

Ha élte rózsa-hajnalában

Imádód majd előtted áll

S forró szerelme lángzatában

Szivével szívedért kinál,

S tűz és erő, kedv és reménység

Dereng az ifju arcain -

Gondolsz-e vissza egyszer csak még -

Andalgva a mult kinjain?

A társas élet víg körében

A víg májusi esteken,

Járván az alkony hűs csendjében

Árnyas, virító kerteken:

Ah, mily könnyű lész elfeledni

Egy oly kietlen, bús telet,

Hol csak tüskét lehete szedni,

Hol elfagy a lángképzelet!

Ah, összevetve majd a multat

A víg jelennek bájival, -

A bánatost, ködbe borultat

Az új öröm rózsáival:

Ki fog vádolni, Lányka, hogyha

Felejted az örömtelent: -

S kezed kinyujtod a rózsára,

Éldelve a kedves jelent?

Én nem vádollak: csak szivemnek

Emésztő lángját vádolom:

És égi üdvét egy telemnek

Öröklő télben gyászolom.

Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, -

Volt egy telem: szebb, mint tavasz.

Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár,

Ah - volt, - de többé nincsen az!

(1840)