PLEVNA

A Haemus ormán s a Dunánál,

Ím, óriások harca foly:

S az én múzsám - kisebb magánál -

A porba’ játszik, ott dalol.

Hát hol van a magasztos ének,

Mely a győzőt megilleti:

Hogy két világra zöngenének

Neve méltó dicséreti?

Hol a lant, melynek húrja váltson,

S ne a nagy tetteknél alább?

S a harc zaján is túlkiáltson:

Csak diadalra!... csak tovább!...”

Ki zsarnok volt s Európa réme,

Most ezt nagy rémtől menti meg,

S a népszabadság szent nevébe’

Övé a zászló, mely lebeg.

Mert így jutnak, idő lejártán,

Magok a szerencsétlenek

Szabadsághoz, kik most a sárkány

Szemétől megszédültenek.

Elvész, bizony, varázsa, bűve,

Mikép hatalma megtörött,

S ez a győzelmi zászló műve,

Mely leng a vérmező fölött.

Azért e zászlónak dicsőség!

S magyar ajakról kétszeres!...

Ha volna költő - volna Ő még,

Kit vágyunk holtan is keres!

De én lantom bágyadt idegjét

Addig feszítni nem merem,

Habár olykor elhagyja szegjét

S unalmat űzni dalt terem.

S nem szólok népem - a magyarhoz,

Tán meg sem ismerné szavam;

A szebb napnak, mit e vihar hoz,

Örűlök csendesen, magam.

Szabad, egy még érző tetemnek,

Sírig szeretni a honát:

S e diadal-nap életemnek

Megaranyozza alkonyát.

(1877 szept. 21)