BONCZÉK

Boncz urat, én dalom, el ne feledd!

Verebet fog, ha megénekeled,

Mert hiu a fiu rettenetes:

Hírre ha kap neve, szíve repes.

Nem fiu már ugyan Boncz, az öreg,

Sőt fia, Náci se mái gyerek,

De kifog ősz hajon, ócska koron

A pamacs, a kefe, bécsi korom.

Szép ösi birtokon él a család:

Kapja örökbe a hívatalát:

Napdíjon kezdte az impetrátor,

Nyugdíjon végzi a többi fráter.

S merje tagadni akárki fia;

Hogy nem a fő arisztokrácia!...

Fiai, lányai mind csupa Boncz,

Kit csak az új divat ingere vonz.

Játszik evésben-ivásban urast,

Félre dehogy tesz egy árva garast.

Volna hat annyi a jövedelem,

Jelszava: „a kiadást emelem!”

„Piszkos” az őneki, nem „zsenerőz”,

Aki - talán fukar és maga főz?...

Nem, hanem aki, - ha elveri mind, -

Ad neki ál-ökonómia-szint.

Már neki mindene drága legyen!

Hármat igér, ha te tartod egyen;

Tán nem is étel az, amit eszik,

Hanem az ár, ha magasra teszik.

Látszani, játszani vágy szerepet,

Otthon elég neki barna retek,

Mert mikor ingadoz a sulyegyen,

Tud takarítni, hogy - páholyt vegyen.

Élj „urasan”, apa és fia Boncz,

S hogy ki ne essék szádbul a konc,

Sose köszöntsd a lenyugvó napot,

Ami kel, annak emelj kalapot.

(1877 aug. 30)