A LEPKE

Zöld lepke, mint hulló levél,

Melyet tovább legyint a szél,

Nem száll virágot lepni meg,

Csak lenn, az út porán libeg.

Nincs feltünő bársony meze,

Csilló-pora, fény-lemeze;

Virágkorát most éli bár:

Oly színhagyott köntösbe’ jár.

Volt napja, volt, négy, tán öt is,

Hogy izlelt ő szerelmet is;

Most a jövőnek hint magot;

Nem fél, hogy a láb rátapod.

Szegény! ha rátoppantanék,

Pusztulna ő s egy nemzedék;

De oly bizalmas ott alant:

Mért bántsam a kis gondtalant?...

Élj, lepke! éld múló nyarad,

Ha még egy-két napod marad:

Jöhet vihar nagy-hirtelen,

S megfagysz esőn, hideg szelen.

Köszönd, hogy már tekintetem

Földhöz lapúl, nem föl vetem:

Ha bátran még fenn hordanám,

Rád is tiportam volna tán.

Mért nézzek a magasba fel?

E szép világ: egy köd-lepel;

Nem látom az ég madarát,

Csak téged itt s útam porát.

Nem a pacsirtát, aki szánt;

A napnak áldott fénye bánt;

De az anyaföld szintelen

Fakóján megnyugszik szemem.

Sorsom pedig, s egy méla gond

Egemből már a földre vont;

De nem remény-magot vetek:

Azt nézem: hol pihenhetek?

(1877 júl. 3)