III

De nyugszik immár csendes rög alatt,

Nem bántja többé az „Egy gondolat”.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,

Nyugalmát semmi nem zavarja fel.

A lázas álom, a szent hevülés,

Ama fél jóslat... vagy fél őrülés,

Mely a jelenre hág, azon tipor

S jövőbe néz - most egy maréknyi por.

De jól van így. Ő nem közénk való -

S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.

A könny nem éget már, csupán ragyog;

Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,

Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,

Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit

És önfeledve ajkam szól: te itt?...

S döbbenve ismerek fel rajzomon

Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:

A szín erős, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatatlan kezet...

Múlass velem soká, szelid emlékezet!

(1855 jún.)