HUNYADI CSILLAGA

Csillag tűnt fel, fényes csillag,

Merre a nap télben feljő;

Tiszta volt a mennyek boltja,

Semmi pára, semmi felhő.

S valamennyi égitestet

Homályossá tőn a szégyen,

Hogy, miként az, nem ragyognak

Összevéve hárman-négyen.

De koronkint amaz egynek

Fénye elhalt, oly sötét lett!

Bárha semmi köd vagy pára

És az égbolt tisztán kéklett.

Ámde újra még teljesben

Ragyogott fel szép világa:

Mint a gyémánt, oly tündöklő,

Mint az arany, olyan sárga.

Látta ezt egy földön járó;

A sötétből, mely övezte,

Vággyal nézve ama fényes

Csillagokra, messze, messze...

S álmodozván, így sohajtott,

Így ohajtott fel a jámbor:

„Haj! ki vagy te, sárga csillag,

Ismeretlen égi vándor?

Nem vagy-é te ama bolygó,

Minden bolygók fejedelme,

Kinek útját szabja, méri

A tudákos emberelme?

Nem vagy-é te ismeretlen

Szebb egekből új jelenség,

Hozva nékünk e vén földre

Balszerencsét, jó szerencsét?

Nem vagy-é te boldog szellem,

Megidvezült, megdicsőült,

Hogy vigasztalj a mostanról,

Hogy reményt nyujts a jövőrül?”

Ekkor ábrándos lelkében

Így zendült meg valamely szó,

Mintha csak a csillagokbul

Válaszképen lehallatszó:

Én vagyok az! földi ember

Fajod régi büszkesége,

Nevem így zeng míg egy név lesz:

Hunyadiak dicsősége.

Kiknek tiszta ép erkölcsén

Semmi csorba, semmi szeplő;

Kiknek, egyaránt, kezében

Nagy volt a kard, és a gyeplő...

(1855)