TÁJKÉP

Füzes Tiszaparttól Biharig egy róna,

Mintha sebes árvíz meggyalulta volna;

S ha Belényes ormán fölkel a nap reggel:

Végignézhet rajta, még álmos szemekkel.

Nincs azon hegy és völgy; itt-ott egy fa törzse,

Távol rengetegek szétszórt előörse;

Vagy kerek erdőcske messzi láthatáron,

Mely alá kiönt még a dél vize nyáron.

Nincs halom a téren, vagy csak eltévedve,

Mintha olykor a föld buborékot vetne;

Azt is emberi kéz ásta-véste, látszik,

Hogy alá temesse egyikét a másik.

Hova lőn hajléka? várműve? temploma...?

Csak temetőjének maradt reánk nyoma.

Hol vigadt? hol küzdött? imádta Istenét...?

Csak sírhalma látszik, mely őrzi tetemét.

Szántogat a gazda, síró füttye hallik,

Barázdája a domb oldalán felhajlik,

Csak, hová tinói már nehezen másznak,

Tetejét hagyá meg a botos juhásznak.

Ugaron a bojtár legelteti nyáját,

S dombtetőn ríkatja gyenge furulyáját,

Maga pedig hozzá keservesen mormol:

Nem tudja, mi leli odafent az ormon.

Nem tudja, hogy a hely, hová lábát teszi,

Hány derék vitéznek csontjait fedezi;

Nem tudja, hogy emlék minden legkisebb hely:

Hogy a Haza teste mindenütt egy sebhely...

Nyugodj, vén dalia! becsülettel nyugszol. -

Én pedig kijártam, és én ültem sokszor

A kis domb süvegjén, ott az ér-oldalon,

Melynek neve ma is, mint régen, Testhalom.

Oda járt ki hozzám a beszédes Monda,

Mellyel már bölcsőmet ringatá Szalonta;

Méltó-e hogy a lant elzöngje? Miért nem...?

Alacsony az ember, de magas az érdem.

Nem csak az, kit a hír untalan emleget,

Hajta végre dicső bajnoki tetteket:

Sok tudott honáért élni halni ollyan,

Ki felejtve nyugszik egy hitvány zugolyban.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

(1853)