A VIGASZTALÓ

Mi a tűzhely rideg háznak,

Mi a fészek kis madárnak,

Mi a harmat szomju gyepre,

Mi a balzsam égő sebre;

Mi a lámpa sötét éjben,

Mi az árnyék forró délben,...

S mire nincs szó, nincsen képzet:

Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,

Fáradalmit fájva hordom,

Képemen kel búbarázda,

Főmön a tél zúzmaráza:

Néhol egy-egy kis virág nyit,

Az is enyhit egy parányit:

A virágban téged lellek,

Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja

Emberekhez vonva-vonja,

De majd, mint beteg az ágyba,

Visszavágyik a magányba:

Te adsz neki puha párnát,

Te virrasztod éji álmát,

S álmaiban a valóság

Tövisei - gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,

Bánatomat elleplezed,

Káröröm hogy meg ne lássa,

Mint vérzik a seb nyilása;

Te játszol szivárvány-színben

Sűrü harmatkönnyeimben,

S a panasz, midőn bevallom,

Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:

Sohse’ bánom, sose kérdem;

Házi mécsem szelíd fénye

Nem hajósok létreménye,

Nem a tenger lámpatornya,

Mely felé küzd száz vitorla,

Mely sugárát hintse távol...

Elég, ha nekem világol.

(1853)