HIÚ SOVÁRGÁS

Volnék kis pacsirta, hogy zenghetne dalom

Harmatos, virágos, illatos hajnalon;

Hogy magasztos ének szárnyain lebegve

Merülhetnék mélyen a fényes egekbe;

Hogy lerázván a föld minden szennyét, porát,

Innám egy dicsőbb lét isteni mámorát;

Majd elszenderülve boldog csalódáson,

Édes álom lenne - ne fájna bukásom.

Volnék kis pacsirta, - tavasz hirdetője,

Kihez a reménység arany szálát szője;

Köröttem az eget rózsafelhők szegnék,

Zöldellő vetések halmain levegnék;

Hogy a magvető, ki új kalászt hinteget,

Felém fordult arccal keresné az eget,

Telnék be örömmel, hálás bizalommal,

Versent énekelve zöngzetes dalommal.

Akkor, midőn még a természet oly pazér,

Akkor, midőn gyermekmódra futkos az ér,

Midőn sarjad a fű, és virágzik a fa,

Mindenütt uj erő buzog fel, dagadva:

Midőn az agg sírja szélétől visszalép,

Évei számadását bizton viszi elébb,

Midőn a halálra nem is gondol senki...

Oh! akkor szeretnék vígan énekelni.

Szebb akkor az éjjel, mint jelenleg a nap,

A szilaj vész, mint most enyhe, lágy fuvalmak;

Szebb az ég viharral, mint egyébkor tisztán -

Nyeritő villámmal, végig a nagy pusztán.

Egy perc! és a mennynek haragja kiontva,

Szép szivárvány béke-zászlaját kibontja;

Szenvedés, aggódás feledségbe mégyen:

Örömkönny rezeg a kis virág szemében.

Vagyok pelikánja kietlen mezőnek,

Búsongó madara híves, ködös ősznek,

S mint a délre húzó daru fejem felett,

Egyhangon tördelem bágyadt énekemet.

Örömből, keservből dalforrás fakadhat,

Az elpattanó szív még egy hangot adhat:

De, mikor ízenként zsibbad el érzete;

A fásult kebelnek nincsen költészete.

(1852)