ŐSZ VÉGÉN

Ki, ki a mezőre! nem állhatni ellent:

Gyönyörű idő van, a lég enyhe, tiszta:

A csapodár tavasz megbánta, hogy elment,

Az jött ujra vissza.

Tavaszi sugárral a megifjodott nap

Fénybe öltözteti a világos eget;

Fehér gyolcs ruhában jőnek, udvarolnak

Távol a föllegek.

Hallom indulóját költöző madárnak

A végtelen ürből, mely fölöttem kékül.

Nyár és kikelet van, a tavasznak, nyárnak

Szeszélyei nélkül:

Sem a változó nap, mint a beteg ember,

Nem siratja minden pillanatnyi kedvét;

Sem a rekkenő hév, váratlan dörejjel,

Tűz-kanócot nem vét.

Harmatos mezőben, hol ezüst ér ballag,

Nem sápad halálra a legyilkolt fűrend;

Virul a rét újra, öltözik a parlag.

Minden újul, örvend.

Csak te nem derülnél, fátyolos kedélyem?...

Tavaszod megtértét soha ne reméljem?...

(1852)